"A nemzeti együttműködés rendszerében nincsenek oligarchák" - mondta Orbán Viktor a minap a parlamentben.

Hát, akkor nézzük, mi is az oligarcha?

A Wikipedia szerint ez:

"Az oligarchia ókori görög szerzők szerint kevesek zsarnoki uralmát jelenti. Az oligarcha (vagy tartományúr) ógörög eredetű szó, amelynek jelentése egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemes, hatalmaskodó főúr, kiskirály. Rendszerint királyi privilégiumokat is használ, függetlenül a király jóváhagyásától. Arisztotelész szerint az oligarchia azon kevesek uralma, aki nem kiválóságuk, hanem vagyonuk alapján kerültek a vezető rétegbe.

Az Idegen Szavak Gyűjteménye szerint meg ez:

"Hatalmaskodó főúr, a nép felett uralkodó főnemes; kiskirály."

Nos, tehát a közös nevező a hatalmaskodó főúr, kiskirály. Orbán szerint viszont az ő rendszerében ilyenek nincsenek. Illetve ha vannak is, Orbán nem ezekre gondolt az oligarcha szó hallatán, hanem erre:

"A mi fölfogásunk szerint oligarcha az a milliárdos, aki közvetlen politikai hatalmat is akar szerezni a gazdasági súlya mellé (...) és elfoglal például egy pártot (...) vagy miniszterelnökké választják."

Ne szépítsük a helyzetet, Orbánnak mintha nem sikerült volna eltalálnia az oligarcha szó közkeletű jelentését, viszont mintha körülírta volna saját magát, majd mintha letagadta volna ugyanezt. Ki tudja?

Meg azt sem tudjuk pontosan, hogy Fellegi Tamás, vagy Pintér Sándor tényleg milliárdosok voltak-e, amikor politikai hatalmat szereztek, illetve azt sem hogy mi is van most akár az ő gazdasági súlyukkal, akár politikai hatalmukkal? Lehet, hogy álca minden? Talán Fellegi sincs? Talán Pintér sincs? A fordítottja sincs, tehát Ádernek sincs lajta-hansági állami gazdasága?

Én viszont azt gondolom, hogy itt az idő, tegyünk rendet!

Először is vegyük mindannyiunk példaképévé Orbán Viktort! Gondolom, ezzel neki sincs semmi baja. Szülessünk hát bele egy virtigli komcsi családba, járuljunk hozzá eleink rendszerének kvázi megdöntéséhez, szerezzük meg családilag az előző rezsim vagyonának egy részét, majd alakítsunk pártot, amelynek mi vagyunk az örökös elnöke. Ezt a pártot állítsuk be szélirányba, s amilyen pártból éppen hiány van, legyünk olyanok. Vegyünk magunk mellé néhány kollégiumi szobatársat és hasonlókat, akik hűséggel képesek gyarapítani a vagyonunkat, amelyből csurgassunk vissza valamennyit propagandagépezetre, szervezési célokra, vásároljunk néhány hazai parcellát, ingatlant, a többi mehet Svájcba, Thaiföldre és egyéb menedékekbe. Amikor ezt elrendeztük, utána pörgessük fel a propagandagépezetet, majd nyerjünk választásokat "ha én jövök, a Nap is kisüt" alap-mondandóval. Ha ezzel is megvagyunk, akkor írjuk át a teljes törvénytárat, mindenki más összes jogát töröljük el, nevezzük el ezt az egészet a nemzeti együttműködés rendszerének, s immár jöhet is az igazi kassza, szebb nevén: kasza. És kaszáljunk!

Ez a recept. Az orbáni fenntartáshoz már csak az szükségeltetik, hogy letagadják minden elemét. Ezek szerint: oligarchák márpedig nincsenek. Tehát ők sincsenek. Nekik mindössze felfogásuk van, amely szerint nem léteznek.

Szerintem pedig ez így nincsen rendjén. Igenis legyenek! Konszolidáljuk már magunkat, és legyünk rendes oligarchák! De mindannyian! Az esélyegyenlőség, valamint a konstruktív ellenzékiség jegyében ezért törvényjavaslatot fogok benyújtani a magasságos Országgyűlésnek, "Törvény az oligarchiáról" elnevezéssel, amelynek az alapkoncepcióját az alábbiakban fejtem ki.

Jóllehet ez idő tájt Magyarországon oligarchák nincsenek, de van rá igény. Jelenleg például Csányi Sándor, Demján Sándor, Hernádi Zsolt sem oligarcha, mivel csak vacak vagyonuk van, de politikai hatalmuk nincs. Nem is számít, hogy mit mondanak, kit is érdekelne egyáltalán akár csak egy szavuk is? Simicska Lajos, Nyerges Zsolt sem oligarcha, ugyancsak a fenti okok miatt. Az persze meglehet, hogy az említett urak bólintása nélkül hazánkban ma érdemben pisszenni sem lehet, habár ebben nem vagyok biztos, mert elég sokan morognak, tehát mégis van élet nélkülük is. Igaz, kicsit kockázatos, de ez alighanem a kapitalizmus normális velejárója. Akárhogy is állnak a dolgok, menjünk inkább biztosra, és adjunk politikai hatalmat a felsoroltaknak, s legyenek országgyűlési képviselők, konkrétan a demokratikus ellenzék helyeinek terhére. Ennek értelmében az MSZP és az LMP 2-2, a DK pedig 1 helyet önként adjon át. Orbán már amúgy is bent ül, vele nem kell foglalkozni. Igaz, neki ez idő tájt szinte kizárólag politikai hatalma van, de az iménti másik öt fenti szereplő csak-csak adott már neki valamennyit, amiből fel tud zárkózni hozzájuk átlagos oligarchává. Igen, legyen ez önkéntes alapon, ám ekként törvényben rögzítetten!

És persze ne zárjunk ki a jóból senki mást! Szeretném, ha a törvény erejénél fogva egy új műsor indulna a közszolgálati televízióban, "Legyen Ön is oligarcha!" címmel. Ennek vezetője legalább 9 évig Fábry Sándor legyen, s a periódus lejártával automatikusan hosszabbodjon meg a megbízatása, feltéve, hogy más jelentkező nem adódik, ám ha mégis, azt gyorsan el kell dugítani, és akkor mégsem adódik. A kijelölt önként jelentkezők pedig versenyezzenek! Kötelező lesz feltenni az első kérdést: "Igaz és feltétlen hűséget esküszik-e Ön Orbán Viktornak, éspedig úgy görbüljön meg a családja?" "Igen" válasz esetén lehessen tovább jutni a második kérdéshez: "Fogja-e Ön anyagilag támogatni Orbán Viktort és rendszerét?" "Igen" válasz esetén a versenyző kapjon azonnali felmentést az adófizetés alól, majd jöhet a harmadik kérdés: "Fog-e Ön életre-halálra kussolni mindenről, ami ez után történik?" "Igen" válasz esetén szólaljon meg egy gong, s ez legyen annak bizonysága, hogy a versenyző kiállta a kötelező próbákat, s innentől kezdve már az történik közte és a műsorvezető között, amit csak akarnak, végül is demokrácia van, vagy mi a szösz?

A kijelölt és győztesen végig harcoló győztesek jussanak parlamenti helyekhez. A demokratikus ellenzék mindaddig adjon át egy-egy mandátumot, amíg van nekik ilyen. Ezek fogytával Orbán Viktor jelölheti ki az önként távozókat, bármelyik pártból, de akár a bejutott oligarchák terhére is, hiszen ő bizonyosan harcol ezekkel szemben is.

A törvény záró rendelkezéseiben viszont mindenképpen szóljunk a múlt hibáiról. A fentebb és név szerint említettek ugyanis az alatt a bizonyos előző bűnös nyolc év alatt jutottak mai vagyonuk tekintélyes részeihez, s ebben a korábban kormányzó pártoknak mindenképpen egyetemleges felelősségük van. Le velük! Az azóta összeharácsolt mindennemű növekmény viszont már rendben van, a jövőbeni pedig még inkább.

Javaslataimat ezennel társadalmi vitára bocsájtom.

Valamennyit erősödött a forint. (Előtte jól le lett gyengítve.)

Orbánék senkit nem hagynak az út szélén. (A kegyelteket valóban nem, de a többieket miért is lökték oda?)

Békülékeny hangnemre váltott a kormány a nemzetközi porondon. (Igaz, előtte feleslegesen belekötött a fél világba.)

Lesznek államilag finanszírozott helyek a felsőoktatásban. (Sokkal több volt korábban.)

Van, aki megőrizheti a rokkant-nyugdíját. (Tényleg?)

Kevesebb a munkanélküli. (A nyilvántartásokban.)

Százezrek az utcán (Felvonulók minden politikai oldalról, kirúgottak, kilakoltatottak.)

Szól a zene. (Sok beszédnek sok az alja?)

Születnek gyerekek. (Ezek szerint valamennyien a mindenkori adórendszer teremtményei vagyunk.)

Újraértékelik az álamfö tudományos teljesítményét. (Érik a Nobel-díj.)

Az MSZP összefog. (Egyéb híján magával.)

A Jobbik nem demokrata. (Végre, ez az egyenes beszéd!)

Az LMP megmutatja a semmit. (De az legalább annyira az övé, hogy más.)

A DK megnyer mindent. (Elsőként a facebook fénykép-dömping versenyét.)

A Fidesz szerint rajta kívül semmi nem érdekel senkit. ( Ha én Fidesz volnék…!)

A magyar ember boldog. (És retteg.)

Nos, ezekhez képest képzeljük el, milyen is lenne,ha a kormány csak olyan ügyekkel foglalkozna, amit az egyén bizonyosan nem tud egymaga ellátni,

... ha Európa és a nagyvilág segítségét az újításokba fektetnénk,

... ha sokan, ám méltányos adót fizetnének, amiből minden gyereket magas színvonalon nevelni-etetni tudnánk az oktatási rendszerünk keretei között,

... ha a törvényeink minden területen a biztonságra figyelnének,

... ha egymásra is odafigyelnénk.

Ezt neveznénk szolidáris társadalmi berendezkedésnek.

Vannak ortodox államcsődök, amelyek közös jellemzője, hogy az adott kormány minden igyekezete (!) ellenére a belső és a külső képtelenségek szorításában az állam fizetésképtelenné válik. Márpedig ha az állam - az eredeti kötelmei szerint - fizetésképtelen, akkor szétosztja a bajt, s mint minden más csődöknél, lényegében mindenki kap valami keveset, igaz, a csődgondnok által sorolva. Általában egy év alatt rendbe tehető szinte minden, leszámítva azt, hogy - átlagosan - mindenki elveszíti mindenének a felét.

Az ortodox államcsődök esetén az a kezdőlépés, hogy az állam bejelenti a kifizetések teljes leállítását, majd ezzel egy időben azt is, hogy szép lassan, és milyen sorrendben áll neki a rendezésnek. Alaphelyzetben felfüggesztik a hazai valuta konvertibilitását, ezzel is befékezve a vagyonok külföldre menekítését. Rögtön ezt követően, kvázi az autózásban is megszokott ABS mintájára napi, heti, vagy havi limiteket állítanak a bankbetétekhez, folyószámlákhoz való hozzájutás gyorsaságának és mértékének korlátozása végett. Ez azt jelenti, hogy a bankoknál lévő pénzállományt az állam kölcsönveheti, hiszen a valós tulajdonosok ezeket sem tudják érdemben és időben apasztani. S hogy a pénz jobbára csak csordogáljon, felére-harmadára vágják az állami, illetve közalkalmazottak fizetését, a nyugdíjakat és hasonló kifizetni valókat. Az állami beszállítókkal hasonló a helyzet, s a számláikat csak részben és kinyilvánítottan jelentős késedelemmel egyenlíti ki a központi kassza.

Államcsőd esetén a fentieknél jóval bővebb az eszköztár, most csak a leglátványosabb elemeket említettem. Fontosabbnak vehetjük a következményeket. Minthogy az előálló rettenetes pénzszűkében sokan, de inkább rengetegen bármi áron is, ám likvid forrásokhoz akarnak jutni, ezért a fojtogató helyzetekből úgy menekülnek, hogy mindennek levágják az árát. Ilyenkor az ingatlanok, a részvények és egyéb vagyonok értéke töredékére csökken, s csak azok képesek vásárlóként fellépni, akik valamilyen oknál fogva jelentős készpénzállományokat halmoztak fel. Ez tehát a maffiák, a feketegazdák nagy pillanata…, habár ortodox esetekben róluk a hatóságok gondoskodnak, azaz nekik sem egyszerű az életük.

Ritka, de hungarikumként mégis érdemes elmélázni a nem-ortodox államcsődön. Ehhez nálunk éppen meg is vannak a feltételek. Van egy kormány, amely tulajdonképpen minden eszközével az államcsőd felé taszigálja a gazdasági rendszert. Kezdjük el sorolni ezeket:

- rengeteg pökhendi nyilatkozattal, törvényalkotási provokációval és a józan észt próbára tevő intézkedéssel sorozatosan bedönti a nemzeti valuta árfolyamait;

- az elszabaduló árfolyamok természetesen feltornásszák a devizában lévő adósságok, köztük az államadósság forintban kifejezett összegét, azaz lényegében minden szereplő (úgymint magánszemély, önkormányzat, állam) egyaránt csőd közeli helyzetbe jut;

- módszeresen szétveri a tartalékokat, így a nyugdíjkasszákat és más alapokat;

- megbillenti a forint konvertibilitásának talapzatát, azaz a nemzeti banki devizatartalékokat (amelyek egyébként pont annyival nőttek 2002 óta, mint az államadósság maga, tehát a pénz valójában „megvan”);

- pazarló és felesleges vásárlásokkal (MOL, RÁBA, stb.) gyengíti az államkasszát, felszaporítva a „családi ezüst-öt”, amelynek a tudott sorsa a majdani filléres kiárusítás;

- készakarva magához ránt rengeteg kiadási kötelmet, úgymint iskolákat, kórházakat és egyéb közszolgáltatásokat, ezzel is növelve a potenciális pénzügyi feszültségeket;

- rengeteg kiadási kötelmet már előre szabotál, lényegében megteremtve a csőd kirobbantásához szükséges első dominót (BKV);

- jó előre összerúgja a port minden lehetséges külső segítség-forrással (EU, IMF).

Talán felesleges is mondanom, mert elég nyilvánvaló, hogy az ortodox államcsődök elkerülése végett épp a fentiek ellenkezője a recept.

A magam részéről csak sajnálni tudom az a kétszázvalahány szó szerint: szerencsétlent, akik kormánypárti parlamenti képviselőként mindehhez asszisztálnak, s akik beérik némi klerikál-nemzeti sallangokkal ékesített mentális gyönyörökkel. Ezekhez csapódik a de facto lelkesen kormánypárti szélsőjobb, amely a majdani nagy kasszálásból ugyan ki fog maradni, de növelheti politikai mozgásterét. Ez a „deal”.

Ám figyeljünk a többi előkészületre is! A simicskanyerges lovagok szinte mindenhova beépültek. Az állami, önkormányzati megrendelések, sőt, csupán a teljesített munkák után járó valós kifizetések zálogaként már eddig is einstandolták a legkülönbözőbb vállalkozások üzletrészeinek megannyi hányadát, ezzel elővételi joghoz jutottak a későbbi nagy árzuhanások mentén való további szerzésekre. Alig tudunk olyan jelentős magyar cégről, amely ne lenne kitett ennek az opciónak.

Amikor eljön a pillanat, azaz az államcsőd, akkor az összes felvillantott és fel nem villantott mechanizmus beindul. A mai kormányerők nagy támogatói, a legnagyobb magyar oligarchák eddig látszólag hatalmas, valójában csak időleges veszteségeket szenvedtek. Ám éppen azért vannak nagy csendben, mert a várakozásaik, tán a feléjük tett ígéretek több száz milliárdos olcsó prédát jelentenek az eddig elbukni látszó tízmilliárdokért. (Szinte színpadszerűen látom-hallom a mondatot, ahogy a legfőbb hadúr belesúg a legfőbb bankár fülébe az operában: „Tudom, az egyébként is külföldi tulajdonban lévő, de hazainak látszó bankod belegajdul, de sebaj, támogass, s fillérekért a tiéd lesz az az energiacég, amelyre eddig is ácsingóztál.”)

Úgy gondolom, hogy az alkotmányos államcsíny értelme nem lehetett más, mint az ország oligarchikus lenyúlása. Vannak erre minták tőlünk keletre, csak eddig azt hittük, hogy az EU-ban ez nem lehetséges. Alighanem tévedtünk. Hogy mindez a politikai hatalom elveszítését kockáztatja? Ugyan már! Akinél a gazdaság hatalom, azé a politikai is...

Végezetül egy kijelentés és egy kérdés:

A bírósági és egyéb vegzálások elkerülése végett jelzem, hogy fentiek minden szava és mondata kizárólag a véleményemet tükrözik.

Ugye, mégis csak jobb lett volna megtartani a demokráciát?

Vissza Európába! Nem lesz olcsó. Soha nem is volt az. Megannyi kalandozás, kompozás, eltérítés után mindig és rendre megfizettük az árát. Nem szándékozom végigpásztázni a történelmünket, ismerjük azt jól (?), ám emlékezzünk a legutóbbi „partraszállásunkra”, 2004-re! Európa is fizetett, mi is. Nem szoktunk sokat beszélni róla, de az EU csatlakozásunknak volt egy olyan része, amely során részint átalakítottuk, részint finomra hangoltuk a jogrendünket, e művelet minden következményével együtt. Eme következményeket viszont alig-alig számszerűsítettük, pedig mindennek meg volt/van a maga költségvonzata. Gondoljunk csak az üzemeink, az iskoláink, a vendéglőink, a középületeink és még sok minden más szabványai megfeleltetésére. Minden új szabályhoz alkalmazkodni kell, s ez pénzbe kerül. A kérdés persze az, vajon egyszerűen kiadásnak, vagy inkább befektetésnek fogjuk-e fel?

Én ez utóbbi szemlélet híve vagyok. És nem vagyok híve a pazarlásnak. Sajnos, most mégis ez történik velünk, még pontosabban ezt csináljuk. Az európai vonatról való kormányzati leugrási kísérlet már eddig is ezer milliárdokba került, s a majdani visszaszállás is hasonló nagyságrendet tesz ki. Minden válás ráfizetés. Ahogy a pesti éterben mondják: a gyerek a volt asszonyhoz, a kocsi a volt férjhez, a vagyon meg az ügyvédhez kerül. Nem jó üzlet.

Rengetegen rengeteget öltünk bele az európaiságunkba, s most pillanatok alatt elenyészhet ez a temérdek energia. Óriási felelősség terhel minden hazai társadalmi és politikai szereplőt, hogy megőrizzük, valamint jó haszonnal működtessük az európai projektünket. A kormány sajnos megvakult a 2010-es győzelme fényétől. Innen nézve viszont az ellenzéki erőkre hárul a feladat, hogy észhez térítse az országunkat. Kezdjük meg hát az ellenzéki kerekasztal szellemi előkészítését, s – baloldali közgazdászként - veszem a bátorságot, hogy az első, közösnek szánt mondatokat leírjam.

1) Szabadság, demokrácia, jólét, szolidaritás!

Négy szó, amelyből kettőnek nincs is közhasználatú magyar megfelelője. Nem is nagyon értjük sem a demokráciát, sem a szolidaritást. Éppen ezért tartanám fontosnak, hogy vaskosan töltsük fel tartalommal ez utóbbiakat, mert európaiságunk lényege ebben áll. Európában az a szép, hogy valójában senkinek nincs többsége, kisebbségek tengernyi halmazából áll össze, s hogy kötőanyaga a kölcsönös tisztelet és a közös felelősség. Ha Magyarország ebből az alakzatból kiugrik, akkor viszont lesz egy hatalmas nagy többség velünk szemben, konkrétan mindazok, akik sérelmezik, hogy felmondjuk a szolidaritást.

2) Az európai közösséghez akarunk tartozni!

Főbb vonalaiban vegyük sorra, mire számíthatunk, ha kívül helyezkedünk az európai kereteken? A magyar földművesek egy része ma még tán kuncog is az egekbe tornázott euró-árfolyam láttán, de hamar lefagy az arcukról a mosoly, ha az EU elzárja az agrártámogatások csapját  és egyúttal le is zárja a határait a szabad magyar export előtt. Az utazni vágyók számára nem lesz elég a személyi igazolvány, elővehetjük útleveleinket a fiókok mélyéből, amelyekbe hosszas várakozás után kaphatunk vízumot, ha egyáltalán. Cégek százai, ezrei húzódnak majd odébb Magyarországtól, s azonnali veszteségként jelentkezhet akár egy millió munkahely felszámolása. S ha az eddig ideterített európai pénzeket is visszakövetelik, ahhoz az MNB összes devizatartaléka sem lenne elég. Ha – és gyorsan tegyük hozzá: teljesen értelmetlenül - szembe helyezkedünk a nagyvilággal, az merő önvédelemből le fogja darálni hazánkat. Ma még ott ülünk a tárgyalóasztaloknál, amikor rólunk van szó, később viszont már a megkérdezésünk nélkül fognak dönteni megannyi olyan dologról, amelyek egyenként is halálos csapást jelenthetnek számunkra. Az elzárkózó, s a világ által is elzárt országok sorsa a nyomor, az éhezés és a kilátástalanság. Nem kell Észak-Koreáig vetnünk a szemünket, nézzünk csak körül a mai Magyarországon! Ezek a jelek alattomosan már most belopakodtak a mindennapjainkba. Az első áldozatok a kistelepüléseken magukra hagyottak, az elesettek, a nyomorékok, de főleg a gyerekek.

3) Az ostobaságot vegyük ki a hungarikumok sorából!

A magyar kormány minduntalan a szuverenitásunk megteremtését, megőrzését jelöli mindenek elé. Ez jól hangzik, csak éppen a 21. század globalizált körülményei közepette lehetetlen. Minden nemzetközi szerződés az abszolút szuverenitás egy-egy darabjának a közös gyakorlását jelenti. Márpedig Magyarország nemzetközi szerződések sokaságával integrálódott bele a fejlett világba. Szuverenitásunk tehát jelentősen átalakult, s persze nem csak a miénk, hanem mindazoké is, akikkel szövetkeztünk. Focihasonlattal élve Magyarország most olybá tűnik a világ számára, mint az a játékos, aki gondol egy nagyot, s önnön szuverenitásának teljes tudatában kígyót-békát üvöltözve össze-vissza lövöldözi a labdát. Azt hiszem, nem kell elmélyült belátás ahhoz, hogy mi ennek a következménye?

A bajok egy része már megtörtént, csak a visszakézből járó pofonokat adó kezek még nem értek el az arcunkig. A kormány szuverén döntéseinek sora landolt az európai igazságtételi fórumokon, s minden jel szerint gigantikus büntetések várhatók. Jó tudni a jelenlegi kormányt felváltani törekvőknek, hogy ezek a tíz, száz, vagy akár mindösszesen ezer milliárdokban mérhető összegek nagyobbik hányada a következő választások utáni időkben fog becsapódni a magyar költségvetés kiadási oldalába. Drága mulatság ez az orbáni értelmezésű szuverenitás! Lehet, hogy neki tetszik, de bombabiztosan az ország népe fizeti a számlát.

4) Hívjuk a kerekasztalhoz a fiatalokat!

A legnagyobb baj, amivel a mai kormány távozása után kormányozni kívánóknak (is) szembe kell nézniük, hogy ezrével hagyták el az országot az épkézláb fiatalok. Állandó lakhelyük ugyan itt maradt, így tehát olybá tűnhet, mint ha itt lennének, pedig elmentek, elmennek. Magyarországon ma még minden harmadik polgárra jut egy munkahely, tehát kimondható, hogy egy dolgozó ember önmagán kívül két másikat is eltart. Ha egy erejétől duzzadó, képzett fiatal elmegy innen, az azonnal két fővel növeli az itt maradók által eltartandók számát. Ez már rövid távon is kibírhatatlan helyzetet teremt. Ironikusan szólva, akik Európában akarnak élni, azok elmennek Magyarországról. (Nem mellesleg, akik pedig Európában élnek, azok meg egyre kevésbé akarnak hozzánk jönni.) Ám ez nem először fordul elő velünk, s mindig irgalmatlanul meg is szenvedtük. Az ellenzéki kerekasztal számára nincs is jobb első helyi javaslatom, mint hogy a fiatalokhoz szólva elsősorban nekik adjon garanciát arra, hogy itthon maradva is Európában lesznek.

5) Válságadók helyett fektessünk a jövőbe!

Fontos megjegyezni, hogy szemben a konzervatív kormányok mániákus megszorítási politikáival, az európai baloldal a gazdasági növekedés ösztönzésében látja a válságból vezető kiutat. A józan ész szerinti takarékosságon túl bármilyen megszorításnak csak akkor van értelme, ha az ebből szerzett összegek befektetésre kerülnek, tehát gyermeknevelésre, oktatásra, újításokra költjük. Javaslom, az ellenzéki kerekasztal zárkózzon fel azokhoz az európai kezdeményezésekhez, amelyek ugyan a baloldalról indultak, de mára már széles elfogadottságot nyertek. Ilyen például a jelentősebb pénzügy műveletekhez kötött ún. tranzakciós adó, amely a zavaros bankadókat (és egyéb válság-különadókat) hivatott kiváltani.

6) A kerekasztalnál nincs főhely!

Nem szeretném kikerülni azt a kérdést, hogy az MSZP milyen szerepet szám magának az ellenzéki kerekasztalon. Mindenekelőtt azt, hogy közös rendelkezésre bocsájtjuk mindazon szakpolitikai javaslatainkat, amelyeket az elmúlt két szűk esztendőben dolgoztunk ki. Nem kívánunk másokra ráterpeszkedni, vezető szerepet is csak annyit akarunk betölteni, amennyit a többiek jó szívvel ránk ruháznak. Nyitottak vagyunk és nyitottak is akarunk maradni mindenki elképzelései iránt, semmi szándékunk nincs hintalovak hátán billegve rohamozni. Szeretnénk, ha mindenki más is hasonló szándékkal közelítene a közös megoldásokhoz. Sok mindenünk van, de tékozolni való időnk semennyi!

Az európai épületben szerzett lakásunk kialakítása sokba került. Az – értelmetlen - orbáni átalakítása szintén. Ennek az oda nem illő képződménynek a fenntartása sem egyszerű. Két év kártételét sok évig fogjuk nyögni. Négy évét kétszer addig. Sokba fog kerülni a visszaállítás is. Többszörös költséggel fogunk oda visszajutni, ahol 2004-ben álltunk. Felmerül a kérdés, vajon akarjuk-e mindezt vállalni, vagy inkább belenyugszunk a hovatovább Európán kívüli élet tartós sivárságába? Kint maradni is drága, visszamenni úgyszintén. A belépésről népszavazással döntöttünk. Orbánék lopakodva kifelé taszigálják az országot, fél lábbal már az ajtón kívül vagyunk. Ezért inkább állítsuk élére a kérdést, mert az alaptörvénnyel lényegében már meg is valósult a kilépés első szakasza. Márpedig erről és így nem szavazott a nép.  Az én szavazatom viszont ez: vissza Európába!

An open and encouraging message to citizens and leaders of Europe

Friends,

Please, do not mistake! Yes, Hungarians have elected a government in 2010, those politicians who promised everything that people may want. There was a tremendous big hope for a nice future, we gave them all power and might. Unfortunately, we were standing for miracles and now this whole rainbow has turned into an economic and constitutional nightmare. It is our fault, we know.

But we also know, that we have friends. You, in particular. Please, understand we are seeking for your help, embodied in solidarity. Don’t leave our hands away! Should the Hungarian government keep on pushing this country down to hell, should they demolish the building of democracy stock by stock down, should they rule all opponents as criminals, we raise our voice and resist.

Hungary, a tiny country in the middle of our continent has ever committed itself to the values of the European community, thus to the civilized world. Apparently, you may see us as different, at the moment. Our current situation, indeed, looks like a dark page in our history book, again. However, there must be a next page, or rather brighter ones that we are working on. We thank if you join us in promoting our fight for regaining democracy.

(Tibor Szanyi, a directly elected Member of Hungarian Parliament)

- - -

Nyílt és bátorító üzenet Európa polgárainak és vezetőinek

Barátaink!

Senki ne tévedjen! 2010-ben a magyarok választottak maguknak egy kormányt, olyan politikusokat, akik mindent megígértek, amit emberek akarhatnak. Hatalmas nagy remény volt egy szép jövő iránt, s mi meg is adtunk ehhez minden felhatalmazást és eszközt. Sajnos a csodákban hittünk, viszont ez az egész szivárvány mára egy gazdasági és alkotmányozási rémálomba fordult. Ez a mi hibánk, tudjuk.

De azt is tudjuk, hogy vannak barátaink, éspedig Ti. És most a szolidaritásba foglalt segítségeteket kérjük. Ne engedjétek el a kezünket! A magyar kormány bármennyire is a pokolba tolja ezt az országot, bármennyire is emeletenként bontja vissza a demokrácia épületét, bármennyire is bűnözőnek állítja be az ellenzékét, mi felemeljük a hangunkat és ellenállunk.

Magyarország, amely egy takaros ország földrészünk közepén, mindig elkötelezte magát az európai értékek, s ezáltal a civilizált világ mellett. Alighanem most másként láttok minket. Bizony, a mai helyzetünk ismét a történelemkönyvünk egyik sötét lapjának tűnik. Mégis kell legyenek következő, sőt fényesebb lapok, s mi erre törekszünk. Csak megköszönni tudjuk, ha csatlakoztok hozzánk a demokrácia visszaszerzése érdekében folytatott küzdelmünkhöz.

(Szanyi Tibor, egy közvetlenül megválasztott magyar országgyűlési képviselő)